A magyar színház képviselőinek vastag a bőr a képén, érdektelen és visszhangtalan színházat képesek csak csinálni, amely körül akkora a légüres tér, hogy szó bennszakad, hang fennakad, ezeknek minden mindegy, csak menjen az ipar, a szolgáltatás. Prostituáltak.

Három dologtól irtóznak a legjobban: a létkérdésektől, a valóságtól és a gondolatoktól. Sem a rossz minőség, sem a blöff, sem a gagyi nem vált ki akkora ellenszenvet a szakmából, mint az a színház, amelyik rólunk szól, fölsérti köznapi nyugalmunkat, és a minimálisnál nagyobb intelligenciahányadosra számít. A nívótlanság, a kultúrbotrány, az alpári előadások, a silányság vidáman rontja a levegőt és a közízlést. A „szakma” skandalumot abból csinál, ami minőséget teremt, gondolatokat inspirál, és kérdéseket tesz föl. Tükrözi a böszme Magyarországot.

A hazugságot, hogy a böszme által vezetett Magyarországon négymillió nézője van ezeknek a hazug színházaknak. Egy fölmérés kimutatta, hogy legföljebb minden ötödik ember jár az ún. „szakma” által birtokolt színházakba, a produkciók túlnyomó többsége a szórakoztató szolgáltatást fedi, és a nagyrészt színvonaltalan szolgáltatásra szedik fel az állami támogatást, a színházi elit rabja annak a téveszmének, hogy a színházba járás eleve kulturális tett, függetlenül annak tartalmától és minőségétől.

A Gyurcsány–Bajnai–Magyar Bálint–Kóka–Demszky-uralom alatt az ország mentálisan katasztrofális állapotba került, és az ún. „szakmában” általános a szakmai és szellemi deficit, virágzik a korrupció – a megegyezéssel távozó színigazgatók viselt dolgai piti ügyek, nem érdeklik a tényfeltáró újságírást –, mivel elsőrendű érdek, hogy a nyugalom és a középszer verjen tanyát.

Például a Vígszínházban nemrég „dinasztikus” módon váltottak igazgatót, anélkül, hogy nyilvánosan összegezték és értékelték volna a Marton László-éra huszonhárom (!) évét. Olyan helyzetet teremtettek, amelyben a kijelölt utódon, Eszenyi Enikőn kívül minimális esélye sem volt senkinek. A fenntartó Demszky meg volt elégedve a főváros reprezentatív teátrumának negyedszázados teljesítményével, pedig egy művészileg és társulatilag legyengült, rosszul teljesítő színházról van szó. Eszenyi mellett értékelés és verseny nélkül döntöttek. Az új színházvezető koncepcióját nem tették közzé, titkosították. Nem baj, majd a baráti sajtó gondosan földicséri a legrosszabb előadásokat. Pletyka, tudósítás, incidensleírás, a baráti kör reklámozása, egy bennfentes társaság egyórás önélvezése hétvégéken a köztelevízióban (az akkor még működő Nap-keltében) fölülírja az érdemi véleménynyilvánítást. A „szakma” deklarált nézete szerint negatív bírálatot nem szabad írni, inkább az elhallgatást kell választani. A politikai elkötelezettség lakatot tesz a szájakra. A megfigyelés, a szellemi önállóság, a világlátás igénye, az esztétikán túli gondolati összefüggések keresése az előadások legtöbbjéből hiányzik. Mintha nem a mai Magyarországon születnének, csupán a fogyasztásnak akarnának megfelelni. A kulcsszó a megfelelés a pénzosztóknak. A színházakból hiányzik a teremtő gesztus.

A „szakma” dolgozik, aláírást gyűjt a változás ellen. Pedig Magyarország megújul, akár akarják, akár nem.

/Egy korábbi szakmai cikk nyomán/

Forrás: Függetlenség