Elegünk van a politikából, a fülsértő csatazajból, a napi mocskolódásból, a hazugságokból és mindabból, amit akár csak az elmúlt hét is elénk tárt politika címén. Pedig ismerős mindaz, ami ma a politikából oly látványosan elénk áll, és az is, hogy elegünk van belőle. Ismerős legalább húsz éve, de kétségtelen, hogy napjainkban hétről hétre nemcsak zajosabb, de egyre ocsmányabb is. Amióta színre lépett az Orbán-kormány, azóta a neoliberális baloldal bosszúja, a gyurcsányi egykori fenyegetés megvalósulása látszik az utcán, a parlamentben és mindenütt, ahol csak tüntetni, tiltakozni lehet Orbán diktatúrája ellen, amely ráadásul van annyira nemzeti, hogy nácinak, fasisztának, rasszistának lehessen bélyegezni. Még az a szerencse, hogy miközben Gyurcsány politikai mondanivalója legfeljebb annyi, hogy Orbán Viktor minden percét meg kell keseríteni és persze minél előbb meg kell buktatni. E célra szervez pártot, frakciót, s valahogy úgy jár, mint korábban Dávid Ibolya, akinek szintén nem volt más mondandója, csak a folyamatos és egyre idétlenebb, egyre reménytelenebb Orbán-ellenes politizálás.

Gyurcsánynak annyi az előnye Dávid Ibolyával szemben, hogy dörzsöltebb nála, és hogy most Orbán Viktornak kormányoznia kell abban az országban, amelyet éppen a Gyurcsány-féle politika és magatartás züllesztett idáig. Most a további züllesztés a célja. Ezt szolgálja széles ellenzéki körökben a diktatúra vádja, a demokrácia szólama, az aggódás a köztársaságért és a rasszizmustól való rettegés elhintése. Nem lenne ez veszélyes, nem lenne több, mint ami idétlenségből és aljasságból még éppen belefér a demokráciába, ha az ország népe nem volna olyan nyomorúságos helyzetben, mint amilyenbe belehajszolták vagy beletaszították két évtized és különösen az utóbbi néhány év alatt. Nem lenne veszélyes, ha nem látnánk, hogy új tüntetéseken régi és új figurák jelennek meg, akik értelmiséginek látszanak, és ezzel a sajátos kiválasztottságtudattal teszik a dolgukat hol megbízásból, hol közönséges butaságból. Az ország szerencsétlensége éppen az, hogy ma nincs olyan tekintélyű szellemi, értelmiségi vezető rétege, amilyen korábban mindig volt. Akik ma nemcsak diplomájuk, hanem eszük, értelmi színvonaluk és erkölcseik szerint is értelmiségiek, azok jobbára beszorultak a szakmába, nagyrészt kiszorultak a közéletből, és beletörődtek abba, hogy nem kényszerülnek nap mint nap hányingerrel küszködve részt venni abban, amit itt a gyurcsányok, dánielpéterek és sokan mások közéletnek vagy politikának neveznek. Nehéz is komolyabb gyomormozgások nélkül nézni, amint az értelmiség és az értelmesség fogalma egyre távolodik egymástól. Amint diplomások ordítva tüntetnek és náciznak egy kis színház előtt, mintha az volna a demokrácia ismérve, hogy az ő emberük lehet-e ennek a színháznak az igazgatója és intendánsa. Teli diplomásokkal az Erzsébet híd környéke is, civilbe öltöztetett politikus önjelöltekkel, akiknek elegük van a pártokból, a kormányból, majd csinálnak ők pártokat is meg kormányt is, ha eljön az ideje, addig azonban jó lesz egy kis anarchia, s ha az véletlenül nagyobbra sikerülne a tervezettnél, sebaj: jobb a káosz, a kisebb-nagyobb anarchia, mint az Orbán-diktatúra. Az a diplomás massza, amelyet sikerült itt évtizedek kontraszelekciójával összegyúrni, támaszkodva azokra a fiatalokra, akiket senki és semmi sem nevelt értelmiségi hivatásukra, jól fizetett szakszervezeti vezetőkre, egykori füvesekre, sok közéleti kis és nagy „k”-ból 4/K-ra szerveződő játékosokra. Most mind országot akar vezetni, mert úgy érzi, hogy eljött ennek is az ideje. Mert elég nagy a nyomorúság, a szellemi, az erkölcsi, az anyagi, van hát mit keresni. A kormány szabad préda, mert nem fog Gyurcsány módjára lövetni, ütni, térdepeltetni, mert mégiscsak demokrácia van és jogállam. Hogy mi, dörzsölt vagy butított diplomások diktatúráról szónokolunk mégis? Na és? Mi tudjuk csak igazán, mi a politika. Nép, nemzet, ország? Ki az a hülye, aki ezt még komolyan veszi, amikor jobban fizetnek Angliában, Svédországban vagy Németországban? Komolyan csak azt lehet venni, amit Gyurcsány mondott, amikor még neki állt a zászló: „el lehet menni”. És egy amúgy is fogyatkozó országban ezzel zsarolni is lehet. Ez a korszellem. Ebben a „szellemben” lehet támadni a köznevelési törvényt, a felsőoktatási törvényt, az egészségügy rendbe tételére irányuló intézkedéseket, de legfőképpen azokat a kormányzati erőfeszítéseket, amelyek minden botlás, minden tévedés ellenére végül is azt az utat jelzik, amely a nemzeti megmaradás irányába vezet.

Ez utóbbi az igazi baja ennek az anarchista vagy menet közben azzá göngyölödő csapatnak és ügyes, háttérben maradó irányítóiknak. Ezeknek nem az a bajuk a kormánnyal, hogy az ország érdekében egyben-másban rosszul dönt, hanem az, hogy az ország érdekében akar dolgozni akkor, amikor a globalizmus apostolait egyébként is kikezdi a világméretű elégedetlenség. No meg az, hogy Orbán Viktor nem tőlük kérdezi, merre fordítsa a kormánykereket, ha már az ő felelőssége a kormányzás.

Forrás: Magyar Hírlap