Olvasom, hallgatom a cukorgyárak privatizációjával kapcsolatos parlamenti bizottsági meghallgatásokról szóló beszámolókat. Mondhatnánk, hogy éppen ideje felülvizsgálni mindazt, ami Magyarországon privatizáció, illetve magánosítás címén történt. Nem mondhatjuk, először is azért, mert huszonegy év eltelt, és eddig ebben az ügyben semmi sem történt, most már legfeljebb tanulságokat lehet levonni, vagy jó esetben azt is meg lehetne tudni, hogy kik vezérelték le az ország felelőtlen kiárusítását, és kik voltak annak a haszonélvezői. Ám nemcsak az eltelt idővel akad gondunk, hanem azzal is, hogy félig vagy félig se csinálunk valamit. A privatizációs történet kezdete ugyanis – mint az egyébként köztudott – a Németh Miklós kormányzása alatt „spontán privatizáció” néven elhíresült átalakulási törvény. Ezen a címen simán átment a köztulajdon egy része magánvagyonba, mégpedig az előző rendszer felső politikai vezető rétege átmentése céljából. A politikai hatalomból némelyek így pattantak át egy könnyed mozdulattal a gazdasági hatalomba, hogy majd később – így vagy úgy – a politika, illetve a közélet szereplői maradhassanak, és gazdasági eszközeikkel támogathassák az MSZMP utódpártját, az MSZP-t.

A folytatás és a kibontakozás már az Antall-kormány idejére esik, az 1990 és 1994 közötti évekre. Ebben a szakaszban állnak össze a régi politikai osztály és az éppen csak alakuló újak érdekei a magánosításban. Olvasom Mándoki Andor és Mocsáry József elemzéseit. Ebben az időszakban jött létre az Állami Vagyonügynökség, ekkor vált szigorúan üzleti titokká és került ki a parlament ellenőrzése alól a teljes privatizációs folyamat. A Mocsáry által közölt adatok szerint ekkor privatizálták el az állami vagyon 47 százalékát. Tudjuk, ekkor vezették be a nagyon kedvezményes E-hitelt a gyors magánosítás segítésére, és indult a kisemberek tömegei számára legjobb esetben is csak szerencsétlennek, a spekulánsok számára kifejezetten szerencsésnek mondható „kárpótlás”. Mocsáry József az akkori vagyonosodás módszertanára felhozza Palotás János példáját, aki akkor MDF-es képviselő a parlamentben. Palotás ezek szerint tízmilliós saját tőkével megvásárolhatta – többek közt E-hitel segítségével – a Pharmatrade nevű vállalatot, később pedig eladásával mintegy hatszázmilliós tiszta nyereséget könyvelhetett el magának.

Ennél is nagyobb baj, hogy ebben az időszakban kezdődött el a magyar mezőgazdaság tönkretétele. Nemcsak a cukorgyárakról van szó ugyanis, hanem az élelmiszeriparról általában, amelynek eladása – döntő részben külföldi kézbe – a magyar mezőgazdaság lefejezését jelentette. A már említett „szerencsétlen kárpótlással” és a termelőszövetkezetek gyors és esztelen szétverésével együtt ez a magyar vidék és mezőgazdaság lepusztításával, a falvak népének elnyomorításával és az „ügyes” téeszvezetők azonnali vagyonosodásával járt. Amikor erre a helyzetre még rá tudtak telepedni később a multik nagy kereskedőláncai, és beözönlöttek (özönlenek) a gyengébb minőségű tömegáruk a piacra, akkor már az is kétséges, hogy egyáltalán talpra lehet-e még állítani valamikor az egykoron jól teljesítő magyar mezőgazdaságot. Pedig ez az alap: az élelmiszer-termelés és -ellátás mindenekelőtt belföldön és ahol erre mód van az exportban. Most siránkozhatunk a hazai mezőgazdaság sanyarú sorsán, a falvak pusztulásán. És ehhez jön a magyar ipar és belkereskedelem szinte teljes felszámolása és ellehetetlenítése. Később erre a felszámoló gyakorlatra és liberális elvre támaszkodott a közüzemek és az energiaszektor eladása. Közben az ország jobban eladósodott, mint a Kádár-rendszerben, csak most már a vagyon is eltűnt, meg az a pénz is, ami ellenértékként befolyt.

Nem kellene radikálisan és becsülettel feltárni elejétől végig az egész privatizációs folyamatot? Nem lenne jobb az úgynevezett jobboldalnak is, ha csak az igazságra lenne tekintettel olyan ügyben, amely az egész magyar népet és az ország jelenét és jövőjét is közvetlenül meghatározza? Jött és jön újra meg újra az IMF, az EU, a világválságok hullámai, a hitelminősítők és a spekulánsok hadai. Mi maradt még a mi kezünkben? Termőföldjeink nagy része, erdők, vizek, lerontott oktatási és egészségügyi intézmények, lesoványított szellemi és erkölcsi értékeink. A kiszolgáltatottságunk mai fokán miként fogjuk megvédeni azt, ami még maradt? De ha már több mint húsz év után idejutottunk, nem kellene megállni a cukoriparnál, és nem kellene átugorni tapintatosan a rendszerváltás első éveit, az ősbűn korát, mintha nem ott kereshetnénk mai nyomorúságunk eredőit!

Hírlik, országgyűlési képviselőink közül némelyek a köznevelési törvény körüli vitában sok más nagyon bölcs javaslat mellett azt is felvetették, hogy folytassanak az iskolák „anyagi haszonszerzésre” irányuló tevékenységet. Igazuk van. Ha nem megy a gazdaságban, hadd menjen az üzlet az iskolákban. A kétszerkettőt majd úgyis megtanítja az élet mindenkinek.

Forrás: Magyar Hírlap