Ötven éve, 1961 őszén történt a történelem eddigi legnagyobb robbanása,
és csak remélhetjük, hogy ez nemcsak a múltra, a jövőre nézve is igaz,
és ez a gigantikus tűzgömb egyben minden idők legnagyobb robbanása marad
most már örökre. Egy termonukleáris szörnyetegről van szó,
hidrogénbombáról, ahogyan a hétköznapi nyelven említjük. Amerika
1951-ben hozta létre első termonukleáris fegyverét, nem utolsósorban a
magyar származású atomfizikus, Teller Ede aktív közreműködésével. Míg az
atombomba kifejlesztésénél a Szovjetuniónak még majdnem öt évre volt
szüksége ahhoz, hogy behozza hátrányát, a hidrogénbombánál ez már alig
két éven belül megtörtént. Ez is arra utal, hogy a két, egymással
rivalizáló szuperhatalom között ezen a téren is öldöklő versengés
zajlott.
Az ötvenes évek során talán mindkét birodalom uralmi struktúrái valóban
komolyan gondolták, hogy mivel a másik fél a „gonosz birodalma”, így
minden eszköz megengedett fizikai megsemmisítéséhez. Ebben az az apróság
sem zavarta őket, hogy népeik százmilliói ártatlan áldozatként haltak
volna iszonyú halált, egyébként az abszolút semmiért, mint ahogy az az
elmúlt két évtized történelméből is látszik. Mindez el kellene, hogy
gondolkodtasson minket afelől, hogy vajon valóban képes-e az emberiség
befolyásolni a sorsát irányító uralmi struktúrák döntéseit. És itt
nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk azt a körülményt, hogy a dolgok
szintjén Amerikában demokrácia honolt, mert ezek a döntések
természetesen ott is egy igen szűk oligarchikus kisebbség legtitkosabb
magánügyének számítottak. Az eszeveszett versengés oda vezetett, hogy
egy évtizeddel az első hidrogénbombák kifejlesztése után az emberiség
számára addig elképzelhetetlen pusztító erők terei nyíltak meg. Az
ötvenes évek közepén már mindkét szuperhatalom képes volt tíz és húsz
megatonna közötti robbanóerejű töltetek előállítására. Ez azt jelenti,
hogy egyetlen ilyen szerkezetben nagyobb robbanó, illetve pusztító erő
feszült, mint amennyit az első világháború hat éve során a harcoló felek
összesen felhasználtak. A Hirosimára ledobott bomba robbanóerejének ez
már az ezerszeresét jelentette! Ám nem volt megállás, és mindkét fél
lázasan dolgozott a száz megatonnás szerkezet előállításán, ami egyetlen
bombában sűrítette volna össze a második világháború összes
robbanóanyagát. Ma már szinte biztosan állítható, hogy a világ 1960 és
1962 között valóban nagyon közel állt a termonukleáris Armageddonhoz.
1960. május 1-jén a Szovjetunió fölött lelőtt U–2-es kémrepülőgép ügye
már jelezte, hogy Amerika egyre súlyosabb fenyegetést látott
riválisában. Biztosra vette, hogy ellenfele megelőzte a
robbanóerő-versenyben, és attól tartott, hogyha Moszkva a célba juttató
eszközök terén is fölébe kerekedik, semmi sem fogja visszatartani a
termonukleáris világháború kirobbantásától. A szovjetek Castróval
bimbózó intim liezonja szintén nem túl sok jót ígért, és a sikertelen
Disznó-öbölbeli amerikai intervenció csak olaj volt a tűzre. Az 1961
augusztusában megépülő berlini fal szimbolikusan is jelezte, hogy a
felek a végső leszámolásra készülnek. A Szovjet Kommunista Párt XXII.
kongresszusa 1961 októberében már kifejezetten világháborús hangulatban
ülésezett, és a bonyolult belső hatalmi alkuk sűrűjében vergődő
pártvezető, Nyikita Hruscsov számára döntő fontosságúvá vált, hogy
látványos gesztussal deklarálja a Szovjetunió fölényét, és egyben
megerősítse saját uralmi monopóliumát. Ehhez kellett a bomba. A
termonukleáris szörnyeteg már az 1956-ban kezdődő szupertitkos
fejlesztés során megkapta a nevét: Ivánnak hívták. Feltehetőleg
Rettegett Ivánra céloztak ezzel a konstruktőrök. Az amerikai hírszerzői
jelentésekben viszont kezdettől fogva Cár fedőnév alatt futott, és a
történeti elemzések is ma már Cár bombaként emlegetik. A Cár ötven
megatonna hatóerejű, többfokozatú termonukleáris fegyver. Eredetileg
háromfokozatúra és száz megatonna hatóerejűre tervezték, de ekkor igen
jelentős radioaktív csapadék keletkezett volna. Ennek csökkentése
érdekében a harmadik fokozatban az urán-238 köpenyt ólommal
helyettesítették. Tömege 27 tonna, a fékezőernyő tömege pedig további
800 kilogramm. Hossza 8 méter, legnagyobb átmérője pedig 2 méter. (Az
első változat még 40 tonnás volt.) A Cár bombát 10 500 méter magasságban
oldotta ki 1961. október 30-án egy különleges szállító repülőgép, és az
a földfelszín felett 4000 méter magasságban robbant föl a Novaja Zemlja
északi részén lévő nukleáris kísérleti telep fölött. A fényhatás még
ezer kilométerről, így Finnországból is látható volt. A hőhatás akkora
volt, hogy még száz kilométeres távolságban is harmadfokú égési
sérüléseket okozott volna. A robbanáskor kialakult gombafelhő 64
kilométer magasra emelkedett, és 30-40 kilométer széles volt. A
szeizmikus lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet. A Cár
robbanásakor százmilliomod másodperc alatt 2,1 ×1017 joule energia
szabadult fel., ez 5,3×1024 watt teljesítményt jelent. Ez a Föld teljes
villamosenergia-termelési teljesítményének az egybilliószorosa! A Cár
bomba felrobbantása volt ez idáig az emberiség történetében
mesterségesen felszabadított legnagyobb energia, amely nagyjából
megegyezik a Nap ugyanennyi idő alatt kibocsátott energiájának egy
százalékával. Most, ötven év távlatából el kell, hogy
gondolkodjunk azon: vajon az emberi alkotóerő hogyan hozhatta létre a
pusztítás ilyen apokaliptikus tereit, és vajon most éppen milyen, ma még
elképzelhetetlen fegyverek kifejlesztése zajlik szupertitkos
műhelyekben, laboratóriumokban a belőlünk kiszivattyúzott pénz és más
erőforrások felhasználásával? Kérdés, visszakényszeríthető-e palackjába
a pusztítás szelleme. Forrás: Magyar Hírlap
|