Vélemény
Az értelmező szótár azt írja „a cigányútra megy” kifejezésről, hogy az
nem más, mint „félrenyelés evés, ivás közben. Azaz a falat, illetve a
korty nem a nyelőcsőbe, hanem a légcsőbe kerül, ami heves köhögést okoz.
Félrenyel vagy más szóval cigányútra megy a falat”.
Akinek gyakran megy cigányútra a falat, annak érdemes elgondolkoznia
azon, hogy is áll a dolgok elbeszélésével, illetve a ki nem mondható
dolgok lenyelésével. A magyar társadalom egyik legsúlyosabb és az
előttünk álló évtizedek során egészen bizonyosan tovább súlyosbodó
gondja a cigánykérdés. Igazából már a probléma elbeszélése, sőt
egyáltalán a megnevezése is súlyos feszültséget kelt, ami jól jelzi a
helyzet drámaiságát, vagyis, hogy a közbeszédben már zajlik is egyfajta
verbális polgárháború a kérdés kapcsán. Érthető, hogy mindez igen éles
indulatokat kavar, de nem menthető. Nem menthető, mert az indulatok,
bármennyire is indokoltak, általában nemcsak hogy nem segítenek, de
egészen bizonyosan tovább nehezítik ennek az így is éppen elég nehéz
kérdésnek a megoldását. A háború utáni korszak cigánypolitikáját sokáig
egyértelműen az erőltetett integrációra építő stratégia jellemezte.
Javította e stratégia esélyeit, hogy a „szocializmus” valójában egy
erőltetett ütemű „politikai kapitalizmus” volt, amelynek
élőmunka-igényes rendszere kifejezetten igényelte is a teljesen
képzetlen munkaerő tömeges alkalmazását. A cigányság keresett és mindig
talált is munkát, és a rendszer fegyelmező ereje ezt keményen elő is
írta. Hasonló volt a helyzet a cigány gyerekek iskolába járását illetően
is, ahol a kötelezettség legalább ilyen szigorú volt. Ezek a
kényszerítő hatalmi keretek a cigányság hétköznapi élete során így
értelemszerűen sokkal kevesebb teret engedtek a különböző devianciáknak,
és lényegében lehetetlenné tették az élősdiség kialakulását. A helyzet
persze korántsem volt idilli, de, és ezt kevesen merték volna akkor
feltételezni, a mából szemlélve valóban édeni békét sugárzott. A bajok a
nyolcvanas években kezdődtek. Az eladósodás, az új globális függési
rendszer kialakulása, vagyis mondjuk ki, az újabb „világháborús vereség”
az országot egy olyan, azóta is tartó anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi,
szellemi lejtőre lökte, amelynek, ahogy ez várható volt, a legfőbb
kárvallottja éppen a cigányság lett. Ezt a tényt akkor is rögzíteni
kell, ha a cigánysággal közvetlenül konfliktusba keveredő társadalmi
csoportok szemében a cigányság éppen a felháborító előjogai és előnyei
miatt vált gyűlölet tárgyává. Az ezzel kapcsolatos optikai csalódást
három tényező okozza. Az egyik, hogy részben egyébként saját társaik
brutális megfélemlítése és kifosztása árán a cigányság maffiaként
üzemeltetett uzsorásstruktúrái valóban elképesztő anyagi előnyökre
tettek szert. És ezt az előnyt provokatív módon még látványossá is
igyekeznek tenni. A másik, hogy a „megélhetési gyerekszülés” intézménye
szintén alkalmas arra, hogy abszurd módon anyagilag is ösztönözze az
élősködést. És végül a harmadik, hogy, noha a demokráciának hazudott új
rendszer fegyelmezőereje bizonyos területeken valójában sokkal
kegyetlenebb mint a szocializmusé volt, ám ott, ahol erre az erőre
kifejezetten szükség volna, például a közrend fenntartásában, ott az
álságos emberi jogokra hivatkozva felháborítóan megengedő lett ez az erő
az előző rendszerhez képest. Akárcsak számos más nemzetstratégiai
jelentőségű kérdés esetében, itt is egy végzetes csapda felépülésének és
ránk záródásának lehetünk tanúi, mi több, elszenvedői. Ugyanazok a
mindent meghatározó ultra-liberális véleményhatalmak, amelyek azokat a
pusztító reformokat szülték, amelyek brutális kegyetlenséggel
semmisítették meg a cigányság elemi anyagi lét-alapjait, most az általuk
okozott reprodukciós katasztrófa közepette a cigányság elnyomorodásán
és jogfosztottságán búslakodó jogvédőkké alakultak át. És hogy művüket
betetőzzék, a médiában továbbra is cigány–magyar polgárháborút
igyekeznek gerjeszteni, cinikus módon. És a helyzet egyelőre őket
segíti, mert a következőképpen fest az a folyamat, amelyben a társadalom
újratermeli önmagát. Ma a cigányszületések adják a teljes magyarországi
születésszám több mint húsz százalékát. És ezeknek a gyerekeknek a
döntő többsége egy olyan emberi és kulturális viszonyrendszerbe születik
bele, amelynek az egyetlen „normája” minden norma durva elvetése.
Amikor ezt követően a lelki és erkölcsi nihilben felnövő kisgyerek
iskolába kerül, egy olyan konfliktusrendszerben találja magát, ahol
semmiféle esély nincs már a korrekcióra. Így aztán a döntő többségük a
lényegében nem létező család és iskola után úgy kerülne a harmadik
„szocializáló intézménybe”, vagyis a munka világába, hogy erre sem a
munka világa nem tart igényt, sem ők maguk. Ebből logikusan következik,
hogy az egyetlen létformájuk csak az élősdiség lehet, ennek minden, most
már nemzeti tragédiával fenyegető következményével együtt. Nos, ebből a
végzetes csapdából kellene kiutat találnia a magyar társadalom még
talán normális többségének. Ehhez azonban, mint minden súlyos kérdésnél,
arra van szükség, hogy kendőzetlen nyíltsággal elbeszélgessünk a
helyzetről, és bármilyen konfliktusokkal járjon is, megbeszélve a közös
teendőket valóban cselekedni kezdjünk.
Amíg még nem késő…
Forrás: Magyar Hírlap
|