Korunk a megvalósult abszurditások világa, hiszen csupa olyan dolog
látszik megvalósulni rutinszerűen nap mint nap, amiről nemrég még azt
gondoltuk, hogy ez maga a teljes képtelenség. A szemünk előtt látszik
összeomlani például a második világháború utáni egész békerendszer,
ennek minden iszonyú következményével együtt. Európa urai ugyan érzik a
történelmi veszélyt, de olyan mértékben foglyai az önmagát szerényen
„politikailag korrekt” beszédnek nevező globális vélemény-hatalmi
diktatúrának, hogy nem képesek sem a helyzet elbeszélésére, sem a
teendők megbeszélésére. A mostani válságtanácskozás ennek a
képtelenségnek volt újabb drámai megnyilvánulása. Persze, valóban nem
egyszerű a helyzet elbeszélése, mert a mélyülő válságnak számos,
egymással bonyolult együtthatásban lévő rétege van. A súlyos eladósodás,
ami a felszínen a krízis közvetlen oka, olyan összefüggések
következménye, amelyek az uralkodó beszédmód számára megragadhatatlanok.
A helyzet megértéséhez azt kellene tisztázni, hogy mire is épült az
európai integráció és a vele párhuzamosan létrejövő európai jóléti
állam. Az 1929–33-as válság, majd a világháború pusztítása a világot
irányító erőket egy új társadalomszerveződési modell létrehozására
ösztönözte. Ennek az volt a lényege, hogy a meghatározó tőkestruktúrák
távlatos gondolkodásra kezdték felépíteni stratégiájukat. Belátták, hogy
a munkaerő-tulajdonosok „jóltartása” hosszú távon nekik is jó
befektetés (jóléti állam), mert a humántőke így nagyobb profitot
eredményez. És, hogy érdemes mindezt fokozatosan a déli és keleti
perifériákra is kiterjeszteni (az integráció déli és keleti bővítése),
mert a „belső térben tárolt” gyarmatok szintén „többet hoznak” így
számukra.
Mindez valóban új történelmi távlatokat nyitott meg Európa számára, ám a
nyolcvanas évektől a helyzet fokozatosan megváltozott. Kontinensünk
meghatározó tőkestruktúrái a szédületes gyorsasággal növekvő globális
mozgásszabadságukat kihasználva cinikusan felmondták ezt az alkut. Az
európai nemzetállamok és munkavállaló polgáraik így egyre
kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültek, mert ők, érthető okokból, nem
válhattak olyan „mobillá”, mint a tőke. A kifosztottak hitelek
felvételével próbálták/próbálják lassítani kikerülhetetlennek tűnő
„lerohadásukat”. De a keserű valóság az, hogy a hitelfelvétel nemcsak
hogy nem megoldás, hanem menekülési út helyett a végzetes csapdába való
önkéntes belesétálást jelenti. A globális médiarendszer segítségével
keltett mesterséges hisztéria ugyanis pillanatok alatt olyan szintre
viheti a kamatokat, ahonnan már nincs visszatérés, pénzügyi „fekete
lyukba” zuhanhat, a jelek szerint nemcsak egy ország, de egy olyan
roppant méretű birodalom is, mint az Európai Unió. Az Európai
Uniót most brutálisan megzsarolta az a globális hatalmi
„szuperstruktúra”, amely a pusztító csapda „főkonstruktőre”, és Európa
urai engedtek a zsarolóknak, általános pénzügyi diktatúra bevezetését
határozták el. A radikális költségvetési szigor indokolt volna, ha a
súlyos eladósodást valóban az államok és az állampolgárok okozták volna,
de éppen ez az, ami nem igaz! A deficit és az adósság növekedése
ugyanis mindenütt kizárólag a mesterséges hisztériával egekbe vitt
kamatok kumulált következménye. Ha tehát ebben a helyzetben – nem
vizsgálva, hogy ki okozta az adósságnövekedést –, automatikusan a
kiszolgáltatott társadalomra hárítom ennek terheit, akkor ezzel nemcsak
hogy nem oldom meg a helyzetet, hanem éppen ellenkezőleg, súlyosbítom
azt. Az ennek nyomán gyorsuló ütemben szétrohadó társadalom
teljesítménye ugyanis ezután már valóban romlani fog, és a mesterségesen
keltett hisztéria önbeteljesítő jóslatként valóban összeomláshoz vezet.
És az Európai Unió most éppen ezt készül elősegíteni a múlt heti
csúcson született döntéseivel. Az unió vezetői és az egyes
tagországok uralmi elitjei részben meg sem értik mindezt, részben nagyon
is értik, de cinikus kollaboránsként a globális birodalmi
„szuperstruktúra” kifosztó szivattyúit segítik saját népükkel szemben.
Így borítékolható, hogy mindebből nemcsak hogy megoldás nem lesz, hanem
minden eddiginél súlyosabb következményekkel járó, kvázi polgárháborús
helyzet alakulhat ki Európa országainak többségében. A magyar
kormány, akárcsak a többiek, kutyaszorítóba került. Ha szembemegy a
megállapodással, az már rövid távon is olyan pénzhatalmi megtorlásokkal
járna, amelyek hetek alatt anarchiába sodornák az országot. Ha viszont
elfogadja, akkor olyan brutális, újabb megszorításokat lesz kénytelen
bevezetni, amelyek lényegében ugyanezzel a következménnyel járnának. A
megoldás az lenne, ha nevén neveznénk a csapdát, és a két, egyaránt
semmibe vezető válasz hamis síkjából próbálnánk kitörni. Ehhez azonban,
sajnos, mind az érvényes tudás, mind az erkölcsi tartás, mind az ezt
kikényszeríteni képes lokális, regionális és globális együttműködés
hiányzik. A túlélés egyetlen esélyét így rövid távon csak az a
lavírozó, ügyeskedő, ravaszkodó mentalitás jelentheti, amelytől
erkölcsileg irtózhatunk ugyan, ám logikailag itt és most aligha adódik
más. De mindeközben hatalmas energiákkal kellene dolgozni legalább a
„visszavonuláson”. A most felépülni látszó „páneurópai” globális
pénzhatalmi diktatúra ugyanis rohamos gyorsasággal anarchiához, majd
káoszhoz vezet Európa-szerte. Csak azok az emberi közösségek maradnak
életben, amelyek képesek lesznek mindezt megértve olyan „élőhelyeket”
kialakítani, ahová e pusztító diktatúra fegyverei nem érnek el. Forrás: Magyar Hírlap
|